A világvége után

A történetem régen kezdődött. Egész pontosan harminckét éve, hat hónapja és tizenhét napja. Ekkor volt a Háború utolsó, mindent eldöntő ütközete. Az Atom Napja. A Világvége.
Hajnali hat óra ötvenkét perckor a silók kinyíltak, és minden megváltozott. Örökre. A bolygó teljes felszínén mély sebek keletkeztek, ahogy az atombombák gyilkos sebeket hasítottak rajta. Milliók haltak meg. De még többen voltak azok, akik túlélték.
Délelőtt tizenegy óra három perckor csönd lett. A föld vörösen derengett. Por, homok, kő és faszilánkok izzottak pokoli katlanokban, vagy épp tűntek semmivé pillanatok alatt. Az idő megváltozott. És új, ismeretlen szél kavarta a radioaktív port a kietlen sivatagokon, mezőkön és hajdan volt erdőségeken keresztül. A nap mintha hetekig nem nyugodott volna le, a horizont olyan vörösen izzott. Majd a lágy narancs, később a bíbor, és végül a békét hozó mélylila színbe fordult.

Akik túlélték, hamar alkalmazkodtak a körülményekhez. Különleges, hogy az emberi szervezet mit ki nem bír. A mutáció, amit oly sokan féltek, nem volt számottevő. Az emberi faj még önnön halálát is képes túlélni.
Én három héttel születtem mindezek után. De mégis azt mondom, valódi születésem ezen a napon ment végbe, ott, az atomfelhők árnyékában, anyám haldokló méhében.
A cirkusz, ami befogadott és felnevelt, az egyik lehetőség volt a túlélésre. Nekünk szinte az egyetlen lehetőség. „Nekünk”, mondom, de úgy értem nekik, és nekem.

Ők a hús vér szörnyetegek. Alyssa, a Levegő Angyala, akit szárnyszerű bőrlebenyei a karja és az oldala között, ha nincs a porond, örökre a nyomortanyákra kötöztek volna. Ryan, a Háromszemű, aki soha nem láthatja, ki köpi arcon, mivel mindhárom szemére vak születésétől kezdve. Tyler és Kyle az Elválaszthatatlan Páros, akiknek csak deréktől felfelé van külön életük. Ella, a Páncélasszony, avagy ahogy a háta mögött csak hívjuk, az Elefánt; s nem csak bőre, testalkata miatt is. És Mike, és Austin, és Jasmine, és Gerald… torzszülöttek, testi és lelki szörnyetegek, akik abból élnek, hogy az Épeknek mutogatják hiányosságaikat, vagy épp fölös részeiket. És jól megélünk. Ők örömmel fizetnek azért, hogy lássák, milyen szerencsések.
Én más vagyok. Nincs se fölös kezem, se fölös lában, nem nő ki a testvérem a hátamból, és még csak különleges bőrelváltozásom sincs. A nevem: a Láthatatlan Asszony. Bár nem pontos a meghatározás, de a tömeg a hangzatos nevekre jön csak. Igenis vagyok. Létezem. És látszom. Csakhogy olyan homályosan, mintha vastag vízen keresztül néznél. Vagy mintha én magam lennék a víz. Szilárd, tömör víz.
Mindenem megvan: két kéz, két láb, törzs, nyak, fej, mellek és hüvely. Akkorának születtem, mint minden csecsemő, és most sem vagyok különleges. Százhatvanöt centiméter és ötvenhárom kiló. Eszem, iszom, alszom, lélegzem. Ha lenne kivel, akkor szeretkezhetnék is. Gyermekem is lehetne. Olyan, mint én. Alkalmazkodóbb, rugalmasabb, tökéletesebb minden eddig született embernél.
Nem értenek meg. Nem értik, miért vagyok ilyen. Miért vándorlok éjszakánként a halott erdőkben. És félnek tőlem. Félnek az érintésemtől, a testemtől, a melegemtől. Félnek a derengéstől, ami éjjelenként körülvesz, és csak hajnalra enyészik semmivé.
A Fény leánya vagyok. A fényé, ami születésem napján újraírta a történelmet. Most még egyedül vagyok, az én feladatom az, hogy társat találjak; hogy társsá tegyek valakit. És megszüljem a jövő nemzedéket, a fény gyermekeit. És az idő közeleg, érzem minden porcikámban.
Anyám lényegében már halott volt, amikor világra hozott. Élete utolsó erejével préselt a földre, hetekkel még azelőtt, minthogy valójában születnem kellett volna. Fejletlen testem a véres mázban feküdt a porban, miközben anyám szinte elfolyósodva hevert mellettem.
Így találtak rám. Pár fiatal férfi és nő, akik azzal keresték betevő falatjaikat, hogy a háború által kevésbé sújtott területeken mutogatták elváltozásaikat. Emberek, akiket a sugárzás nem ölt meg, csak átformált. Magukhoz vettek, a rokonság köztünk mindent elsöprő felismerés volt – tudtuk, egyazon nemző különböző gyermekei vagyunk.
Gyermekként annyit és ott időztem, ahol kedvem tartotta. Alyssa karja közt aludtam, mintha csak valami bizarr éjjeli sátor vett volna körül. Tyler és Kyle egymást túllicitálva versengtek kegyeimért, hogy melyikük lehet velem többet… mintha lett volna egy percük is valaha egymás nélkül. És még a házsártos Ella is beengedett a kocsijába, és titokban rejtegetett fűszeres borába mártogatott kockacukorral kínálgatott.
Aztán idővel megváltozott minden. Eleinte még szinte teljesen hasonlítottam hozzájuk. Hús-vér emberi alakom csak az idő előrehaladtával kezdett el egyre színtelenedni.
Kezdetben észre sem vették, csak én éreztem a változást. Tudtam, fejlődésünk célja ez, de csak én feleltem hívó szavának, csak én vettem fel fény-testemet. A többiek maradtak azok, amiknek születtek: torz alakok, mind az ember, mind a Fény megcsúfolása.
Lassan kifakultam az életből, és kezdtem másként látni őket. Színeik eltorzultak, zöld, kék és lila beteges árnyalataivá váltak. De nemcsak őket láttam immár máshogyan: a körülöttem fekvő világ is új színekben pompázott. Egy kiégett erdő, egy, immár derengő talajvízzel feltöltött mély kráter, egy összedőlt épület… mind-mind az élet narancs és bíbor színeiben lüktetett számomra.
A cirkusznak egyetlen szabálya van: „egy család vagyunk, bármelyik tagunkat bántják, akkor a családot bántják”. A kiközösítettek megtanulnak együtt élni, egyként gondolkozni, hiszen külön-külön szinte mind magatehetetlenek lennének, de együtt – a Cirkusz – már sérthetetlen. De ezen az egységen repedések keletkeztek.
Eleinte csak kerültek. A kis kedvencből, a Mindenki Gyerekéből a „mindenkié, de nem az enyém” lett. A kivételes helyzet, ami abból adódott, hogy ők neveltek fel, kezdett semmivé válni. Egyre többször utasítottak vissza. Amerre jártam, a környezetemben mindenkinek fontos dolga akadt.
A hátam mögött elejtett megjegyzések és csúfnevek egyre gyakoribbak lettek. Aztán később már nyíltan is ellenem acsarkodtak. Ebben Ella volt a legbátrabb. Nyíltan gúnyolódott velem és ahol tudott megalázott. Aztán lassan a többiek is mind egyre jobban ellenem fordultak.
Külön ettem, külön aludtam. Saját kocsim lett, amely a többiekétől távolabb állt mindig. De elűzni már nem tudtak. Ahhoz túl híres lettem. Én voltam a főattrakció. Nélkülem a töredékét keresték volna meg, így szükségük volt rám. Belőlem nem volt több.
Idővel rájöttem, csúfolódásuk nem a felsőbbrendűség tudatából fakad, hanem épp abból, hogy tudják, soha nem érhetnek fel hozzám. Én fénnyé váltam, közelebb jutottam a tökéletességhez, minthogy ők ezt valaha is tehették volna. Ha rám néztek, szemükben félelmet láttam.
Hamarosan arra is ráeszméltem, hogy irányítani tudom őket. Bár látszólag a számkivetett voltam köztük, de mégis én voltam az, aki megmondta merre menjünk, hol verjünk tábort.  Követtek engem, pedig nem is tudtak róla.
És én elindultam a Nemző keresésére, hogy társam megszülethessen.
Hosszú időbe tellett, amíg rájöttem mi is a célja mindennek.
Kezdetben azt gondoltam, én vagyok a torzó. Én működöm hibásan, vakvágány vagyok: az evolúció félresikerült mellékterméke. Vizsgáltam önmagam, hátha rájövök mi a hiba bennem. De a testem alkalmasabb volt a létezésre, mint bármelyiküké. A radioaktív sugárzás nem tett kárt szöveteimben. Egyszerűen elraktározom azt, ettől is van a homályos fénykörív körülöttem éjjelente. Ha a halott tájakon keltünk át, én voltam az egyetlen, akin nem ütköztek ki a sugárfertőzés legenyhébb tünetei sem. Sőt! Mintha csak ott lettem volna igazán elememben. Minél közelebb kerültem az élénkvörös színben játszó katlanokhoz, annál energikusabbnak éreztem magam.
Így hát eljutottam arra a gondolatra, hogy bár egyedül vagyok még, de ez csak idő kérdése, hogy megváltozzon. Talán az új faj előhírnöke vagyok. Az törzsfejlődés életképes, új hajtása, ami azon a napon sarjadt ki, amikor az atombombák eltörölték az életképtelen múltat a föld színéről. Figyeltem környezetemet, hogy hol bukkannak fel testvéreim, mikor találkozom újabb, immár hozzám hasonló lényekkel. Az emberiség jövőjének tekintettem magam. De ebben is csalódnom kellett. Hiába jártunk be többtucat Élhető Zónát, hiába gyalogoltunk sivatagokon és erdőségeken át, egy testvéremet sem találtam soha.
Később – hónapok céltalan és értelmetlen vándorlása után – jöttem rá arra, hogy a jövőért nekem kell tennem. Bár következtetéseim még sok tekintetben hibásak voltak, de tudtam, immár jó nyomon járok. Elkezdtem keresni az indikátort, ami engem megváltoztatott, hogy a változást másokban is el tudjam indítani. Ekkor már teljesen az én irányításom alatt volt az egész Cirkusz, és én úgy intéztem, hogy minél közelebb kerüljünk a Lezárt Zónákhoz, amiket az Épek hoztak létre, hogy védjék saját génállományukat. Ostobák, akik ezt hiszik, hogy a Világ Újrateremtése számukra egy újabb esélyt adott!
Arra hamar rájöttem, hogy az Épek között hiába is keresek társakat. Ők egyszerűen csökevényesek. A régi korok maradványai, mint a sziklába vésett domborművek. Értelmetlen, használhatatlan, letűnt dolgok, amiket az idő majd szépen lassan elporlaszt.
Így a torzak között kezdtem keresgélni. Ám idővel megértettem, ők sem képesek a változásra.
De a megoldás most már triviális.
A Nemző felkutatása gyerekjáték volt. A Cirkuszt könnyeden irányítottam mindinkább északra. A színek, amik egyre élénkebbek lettek, ahogy én fakultam, elvezettek hozzá. Már napokkal hamarabb láttam őket, minthogy megközelítettük volna, és én képtelen voltam aludni. Aztán – pontosan hat nappal ezelőtt – elértük.
A társaság parancsomra letáborozott. Szerencsémre a környék több lakott település is fejlődésnek indult, tehát rövidebb időre nyugodtan le tudtunk telepedni itt. Amíg a többiek a környező városokat járták, én az alkalmas pillanatot vártam.
A tábortól úgy félórányi járóföldre, egy tíz-tizenöt méter mély kráter alján feküdt. Két emberhossznyi testét por és törmelék fedte, s a hajdan csillogó fémburok most rozsdásan feküdt a földön.
Egész éjszaka azon dolgoztam, hogy életre keltsem. Vágyakozva gondoltam arra, hogy a Nemző, aki létrehozott engem, képes lesz létrehozni a társamat is, csak újra működésbe kell hoznom. A kezeim, gondolataim ösztönösen dolgoztak, energiáimat kimeríthetetlennek éreztem. Egész éjjel fent voltam.
De most már végre itt vagyok, csak egy lépés választ el, hogy megváltoztassam a világot, és végre társat találjak. Olyat, mint amilyen én vagyok. És az idő nekem dolgozik. Már csak egy perc és huszonhárom másodperc.
Épp idejében. Már készen állok a változásra.
A Fény bíbor, majd égő vörös lesz. Ahogy a színspektrum eltolódik a napsárga, végül a fényes fehér felé, a hőmérséklet több ezer Celsius fokra nő. A vakító világosság pillanatokra láthatatlanná tesz mindent.
Majd nem marad más hátra, csak az izzó gomba alakú felhő az égen.